6:15

A kémények felhőket pöfögnek ki,
a ház díszei élénken villognak a sötétben.
A távoli erdő feketébe burkolódzott,
minden növényre zúzmara fagyott.
A környékre köd szállt, mi láthatatlanná teszi a messzi tájat.
Két őzgida megmeredve áll az autópálya peremén, elvesztek a köd sűrűjében.
Pár közeli fának, s háznak kirajzolódik a körvonala, de ahogy előretör a homály elvész mint minden.

A szoba

A régmúltból ismerős illat kering sötét szobám levegőjében. Ez az illat édeskés, de túl tömény, ami már bántja orromat, mint a gyöngyvirág erős illata. Cigarettára gyujtok, hogy elnyomjam a ismeretlen forrás bukéját. A ventillátor örvényt formáz a füstből, s belekap a könyvem lapjaiba. A bakelit kipörgött, Edith Piâf elhalkult. Ahogy bedőlök ágyamba, olyan érzés kerit hatalmába, mintha sülyednék, elnyelne az anyag, a matrac, az élet.

Közeledő tél

A melegben, hidegre vágyom.
Mi megdermeszt s körül ölel.
A fák már alszanak, vadludak siponganak a távolban,
mit repülő zaja nyom el.
Egy macska lépked a  megfagyott veteményeskertben.
Útja céltalan, csak boklászik egy kalandra várva.
Nemtörödve a vadul ugató kutyákra.
A nap már csak épp látszik a föld peremén.
Nemsokára teljes sötétség borul a tájra.

Szeptember

Kellemesen ért ez a lehűlés, 
rég vártam már rá.

Lelkem is feloldódott tőle, 
cseppet ellágyult.

A forróság mindig is feszülté és nyugtalanná tett.

Visszatérhetek a forró teákhoz, 
réteges öltözködéshez.

Mindig is biztonságosabban éreztem magam a vastag, bő ruhákban, 
mintha el bújhatnék bennük.

Ez a nyaram se volt eseménydús.

Elsuhant, mint a siető meleg fuvallat. 

Esténként szerettem hallgatni a tücskök ciripelését, 
és a bagoly sípoló hangját, ahogy less áldozatára.

A csillagok is másak voltak, 
a tiszta égbolton ragyogtak.

A hold pedig volt - mondhatni - mindenféle színű.
☀☁

A feldúlt tenger

Úgy szeretnék máshol lenni, csak ne itt.

Valahol ahol tenger van, hűvös szél táncol a levegőben.

Ülnék a szirten és bámulnám a végtelen vizet.

Ott ahol nem kéne semmin felzaklatnom magam. 

Csak hallgatnám a sötét árnyalatokban hullámzó tenger vad morajlását.

Hallgatnám ahogy minden erejével a sziklafalnak csapódik. 

Ezt szeretném most, semmi mást.

Homokvárat építeni amit elmoshat, lerombolhat dühében.

Vékony bottal ábrákat rajzolni a nedves talajba.

Csak erre vágyom e röpke pillanatban.

<    >

"Valami meghalt"

Zene: "Alex Turner - Stuck On The Puzzle"

Hangulat: Bágyadt
Dátum: 2015. június 14, péntek. 19:26

Álltam ott a fagyott tó közepén. A hó, a jég és a fagy belepett mindent. Éreztem tekintetét a hátamon, ahogyan figyel csendesen, biztonságos távolságból. Minden fehér volt, mint Ő. Rideg és hideg. Megrándultam mikor a hó recsegett léptei miatt. A jég ropogni kezdett alattam. Repedésszálak futottak szerteszét. A lépései felgyorsultak, majd futásba mentek át, közölte velem a friss fehér dallama. Kinyújtotta a kezét felém, hogy megfogjon, de akkor már késő volt. A víz elnyelte a jeget ahogy engem is. Meghaltam is és nem is, hisz ott álltam a nagy lyuk előtt és néztem ahogyan elmerülök a tó fenekére.

Rég volt már, hogy írtam bármit is.

Az itt elkezdett novellám,

csak áll ott a piszkozatba,

túl gyenge vagyok,

hogy tudjam folytatni.

Cseppnyi,

jelentéktelen életem újra elkezdett zuhanni a mélybe.

Rosszabb lett minden.

Egy bevert kocsiablakkal kezdődött.

Arra is rájöttem,

hogy az embereket a beszédemmel vagy idegesítem vagy frusztrálom. 

Úgyhogy inkább úgy döntöttem,

hallgatok,

mint a síri csend.

A fájdalom elkezdte felemészteni bensőmet,

közérzetem napról napra rémesebb. 

Tudják, vagy nem,

milyen is az az érzés mikor érzed hogy valami ott bent tépkedi, marcangolja a lelked.

Borzalmas érzés,

olyan mintha a szíved szakadna meg.

A gonosz élet felemészt.

9 óra bor

Tegnapi napom 

egy verőfényes kertipartin töltöttem.

Mindenki panaszkodott 

a füllesztő meleg

miatt.

Ruhában szaladgáltak az ikrek.

Műszálas harisnyára vett rövidnadrágban

nevetgéltek a nők, s leányok.

Én a nagy teraszon lóbáltam bakancsos lábam.

Talpig feketében.

Bőrdzsekiben.

Dohányoztam, s bort szürcsölgettem.

A fű, csodaszépen zöldellett.

A fila tető árnyéka alá húzódó 

vendégek,

hangosan beszélgettek, s nevetgéltek.

Mellette egy bimbózó szomorúfűz tornyosult a magasba.

A fa v alakba nyújtózó két görbe ága közé,

egy gondosan összerakott madáretetőt szorítottak.

A kert vége drótkerítéssel volt elkerítve,

s az is két egyenletlen részre volt osztva.

Az kisebb rész, egy gondosan elrendezett 

veteményeskertnek adott helyet.

A nagyobb rész pedig egy

japán kakasnak, s párjának,

na meg három ebnek adott helyet.

Az udvaron 5 husky csemete szaladgált.

Az udvart belengte a francia krumplis étel,

aminek a nevére már nem igazán emlékszem,

a cigaretták füstje, s egy cseppnyi alkohol szag.

A hagos üvöltő zene, elnyomta a madarak éles csiripelését.

Én a teraszon ültem eleinte két hölgy társaságában, majd hároméban.

Később pedig csatlakozott négy felnőtt.

Dohányoztunk, borozgattunk,

felemlegetett régi történeteken

röhögtünk jókat.

Az irántam nem kedvelt emberek, 

hamar túlitták magukat, rosszul lettek,

lekonyultak, elszomorodtak,

s már korán elmentek.

A többsége.

Az a kevéske ember akik ott maradtak,

"túlélők" voltak.

Őket ismertem a legjobban, 

már-már szívemhez nőtt mind.

Felidézve Görögországi nyaralásunkat,

beraktunk görög zenét, s az ott tanult táncot jártuk.

Majd egy másikra megtáncoltattam

az én gyönyörű kedvesem.

Olyan szépen mosolygott,

fehér fogai is kivillantak.

Teljesen levett a lábamról.

A vége fele, pedig a ház elejénél lévő

felhajtón üldögéltem,

kék hajú hölgy cimborámmal.

Ő nyakalta a bort,

miközben kölcsönösen nevettettük a másikat.

Majd Kedvesemmel nyugovóra tértünk,

éjfél tájt, a nappali kihúzhatós kanapéján.

Ő az alkohol túlpörgése miatt, hamar álomba szenderült, 

miközben meséltem neki.

Engem pedig úgy nyomott el az álom,

hogy az ő sötétbe burkolózó,

gyönyörű alvó arcát csodáltam.

-

Reggel nyolc előtt ébredtem.

A házat a csend zaja lepte be.

Fél órát ott feküdtem a plafont bámulva,

s azt vártam, hogy megforduljon,

ugyanis háttal volt nékem.

Majd fogtam magam, s leléptem.

Este

Templom falán,

hatágú csillag.

Épületek kerítésén,

grafiti, s kedves kis üzenetek.

Betörött ablakok, behúzott függönyök.

Sötét utcákon, 

alkohol mámorban dülöngélő emberek,

kapaszkodnak egymásba.

Tudatlanul ordibálnak,

az éjszaka csendjét megtörve.

Ócska padon megpihen

egy hajléktalan,

tán ő is részeg,

azt nem tudom.

Dideregve teszem egymás elé

ólomsúlyú lábaim,

haladok előre,

de nem tudom hogy merre.

A csípős levegő,

csípi orromat.

A meleg szobámra, s puha ágyamra

vágyom.

Kezeimet már nem érzem,

színük már narancssárga egyik árnyalatára váltott.

Fázom.

Cigarettáért nyúlók.

Rágyújtok,

hogy eltereljem gondolataim.

Reá gondolok,

ahogyan épp alszik,

csendesen.

Pillái összeérnek.

Szuszog, ahogyan mellkasa,

fel-le himbálódzik.

Ajkai megnyílnak,

szemei felpattannak,

s ahogyan meglát maga mellett,

ahogyan őt nézem gyönyörködve,

elővillantja csodás mosolyát.

Szája sarkai felfelé húzódnak,

szemeit behunyja,

s átölel.

Furcsa csillag

Tegnap este 

a kis lakásom 

hálószobájának 

ablakában 

dohányoztam,

mi épp a csendes utcára tekint. 

Erős szél fújt,

mi erősen hajlítgatta a fák ágait.

Az épp előttem álló utcai lámpa

egyszer csak elkezdett hosszan villogni 

mintha kialudni készülne.

Majd a csillagokat bámulva, a legfényesebb 

"égitestre" esett a tekintete.

néztem, s néztem, 

mikor arra lettem figyelmes,

hogy egyre fényesebb,

s elindult déli irányba.

Elsőre csak azt hittem a szemem káprázik, 

s nem is mozog.

Később fénye csillapodott, s villogott párat, 

majd eltűnt szemem elől.

Az utcai világító pedig égett tovább, 

mintha misem történt volna.

Tények

Álmodozás a köbön.

Lune fénye nem ér el mindenhová.

Síró özvegykutya a szomszéd kertben.

Kávéfoltok a faasztalon.

Hamutartó a párkányon.

Messze repült cigarettacsikk.

Bimbózó faágak,

lengenek vadul a szélben.

Letaposott ösvény,

mit erdő vesz körös-körül.

Virágzó mezők,

színpompában úsznak.

Hintaágy rozsdás sikolya,

lengi be az udvart.

Hófehér dunyha szerű felhők

lepik be az égboltot.

Hideg varjak átváltoztak,

meleg rigóvá.

A károgást,

szép csicsergés váltotta föl. 

A finom illatok,

terjednek a levegőben.

Ó mily pompa!

Előkelőség.

Színes világ.

Gyönyörűség.

Poros szekrénytetők.

Kiskertek hajtásai,

a meleg napsütésben.

Árnyékra húzódó,

napfénykerülő.

Kitárt ablakok,

melyeken tódul be a napfény.

Álmodtam

Álmodtam.

Arról, hogy egy lányt követek,

a végtelenbe nyúló lépcsősoron.

Mikor végre vége lett,

én szuszogva, s kifáradva

követtem egy folyosóra.

Ott Ő megállt egy fehér létra előtt, s felém fordult;

-Már csak ezt kell megmászni, s ott a vége. 

S mászni is kezdett,

azzal a végtelen erejével. 

Én követtek a példáját,

lépkedtem egyik fokról a másikra,

de éreztem, hogy a maradék erőm is kiszáll végtagjaimból,

a fejem csak úgy sajgott.

Felnéztem, s se a lányt, se a végét nem láttam.

Feladván megfordultam s lecsúsztam. 

Elindultam a lépcsők felé,

de azok eltűntek, s helyette

egy mászóka termett előttem.

A környezet megszűnt, csak a sötétség ölelt körül,

de mégis oly tisztán láttam a mászókát.

Összeszedtem minden erőm, s felcsimpaszkodtam.

Másztam, kúsztam,

közben rengeteg ütődést, s zúzódást szereztem.

Épp lógtam, mikor éreztem nem bírom tovább.

Hát behunytam a szemem, s elengedtem.

Láttam magam, ahogy zuhanok.

Felriadtam.

Lihegve, izzadtan.

A végtagjaim zsibbadtak, s fájtak. 

Hm.

Jaj!

Azt mondják a depresszió igen súlyosan hatalmába kerített. 

Én nem szeretem ezt a szót, 

de a megfelelőt se tudom magamra. 

Elnézést a szüneteltetés miatt, 

de olyan sok dolog van amit letudnék írni, 

mégsem tudom, hogy hol kezdjem, 

s mit írjak. 

Rengeteg új ember ismertem meg két hét alatt. 

Voltam metál koncerten, s rock kocsmába.

A hajam fehér lett.

Van két doboz Lucky Strike-om.

Szerelmi viszonyba kerültem egy éjszakára, 

de az egész csak egy csapda volt, egy átverés.

Átvert.

Nem szerettem bele, félreértés ne essék,

hisz csak egy napig ismertem,

a gond az, hogy túl jól megismertem.

Ő nem szerelmet keresett,

csak egy egy éjszakás kalandot.

De ezt oly jól leplezte, 

s mikor nem sikerült terve,

már nem is érdekelte.

Én a mosolyába szerettem inkább bele,

meg a humorába, a hosszú lábaiba,

a beszédébe.

Ó, ezért tartom magam frányának.

Végül is ha úgy nézzük, félig meddig 

beleszerettem.

S ez nem normális, 

nemde bár? 

Rémes, hogy első pillantásra beletudok valakibe zúgni.

A búcsú beleégett a fejembe.

Ahogy az első napsugarak megcsillantak hibátlan bőrén,

arcát végigsimítva gyönyörűen mosolygott,

káprázatosan, még a szemét is behunyta,

hosszú barna pillái, pedig aranynak tűntek a fénytől.

Megcsókoltam, s úgy indultam el, az ellenkező irányba,

hogy nem is tudtam, hogy milyen is.

Csodás emlékként élt bennem még két napig.

Ah.

Képzeletbeli társ

Ma befejeztem egy igen jó könyvet.

Egyszerre meghatott, s letört,

olykor megnevetettet, olykor pedig lelkembe hatolt.

Igazán, szép könyv volt.

S hiányolom, hogy folytathassam.

De hát egyszer mindennek, vége szakad.

Este van. 

Gyönyörű szép est. 

A hold épp, hogy nem teli.

S a csillagok csak úgy ragyognak.

Meseszép.

E alkalomból, ma este elkezdtem olvasni A Kis Herceget.

Meseszép könyv.

Ma odaát voltam egy igen kedves barátomnál, 

s így visszagondolva, 

olyan hirtelen megváltozott,

a hatalmas, 

végtelennek tűnő jókedvem, 

egyszer csak átzuhant komollyá, 

s komorrá.

Hihetetlen sebességgel.

Nem is tudom, 

hogy lyukadtam ki vele,

annál a témánál,

 hogy volt képzeletbeli barátom,

ma egyszerre gondolom, 

hihetetlennek, 

csodálatosnak, 

s szomorúnak.

Hisz nem volt ki játszón velem, 

ezért ebbe menekültem.

Kellett egy barát, 

s én kitaláltam egyet.

Ma már hiába összpontosítok egy pontra,

nem tudom elképzelni, 

úgy mint akkor

Visszagondolva, 

akkor olyan volt,

 mint egy hús-vér ember, 

csak igen apró volt. 

Most sehogy se tudom úgy elképzelni, 

mint anno.

Ami letört.

Nem emlékszem, 

se az arcára, 

se arra, 

hogy mint mondtam neki, 

s ő mit mondott nékem.

A barátom megkérdezte:

-És végül mi lett vele? - kérdezte nagy érdeklődéssel.

-Ez az egyetlen emlékem róla, - mondtam - hogy valamire berágtam rá, s nagy dühömben lehúztam a toaletten.

-Jaj szegényem, most akkor valahol, valamelyik óceánban tengődhet. -sajnáltatta.

-Nem bánom - feleltem - meg amúgy is az óceánok szépek, én szívesen lennék a helyében, s lebegnék a vízen,  kémlelve az eget.

Hát csak ennyi maradt meg "Babiból", 

semmi több számomra, 

most még kutakodok utána.

S türelmetlenül várok, hogy valami más információt is megtudjak, 

az akkor közelemben lévő emberektől. 

Jaj

Igaz, hogy én nem igazán szeretem a nyarakat, s a vele járó meleget,

de a mai napsütés mégis lopott egy kis melegséget a szívembe.

Jobban tudok azonosulni a téllel, s a velejáró hideggel.

Igaz, hogy az utcákat, s az embereket, még mindig mocskosnak láttam, 

de a madarak, a meleg sugarak, s a pucér fák,

mégis olyan csodásak voltak.

Ahogy álltam ott a két bérház közötti tágasabb résben, 

bámultam a varjakat, mik körbevettek, 

s fújtam ki cigim beszívott füstjét,

jól éreztem magam. 

A hajamba túrva, éreztem, hogy forró,

mint én a cigaretta füstjét,

a frizurám, úgy szívta be a nap melegét.

Miközben fülembe bömböltek, a nyugodt dalok;

Norwegian Wood 

White Room

Nara

Taro

De mégse volt teljes a napom,

hisz Ő utána áhítozom nap, mint nap.

De nem lehet velem, s én nem lehetek vele. 

A távolságot sose kedveltem.

Jaj de közhely.

De mégis.

Akkor lett volna a napom csak csodás, 

ha ott állhatott volna mellette,

ha foghattam volna kezemmel kezét,

s együtt néztük volna, 

a fekete, kéken csillogó madarakat.

A galamb rajokat a távoli égen,

miknek élén fehér galamb szállt.

Mindig is szerettem, igaz irigyen,

bámulni az égen repülő szárnyasokat.

Felszabadító érzést nyújt nékem.

Mikor ott álltam, ahol említettem,

elkapott a deja vu érzés.

S oda pillantva a világos, cseppet krémszínű padra,

mi egy cseppnyi játszótér mögött feküdt,

beötlött, hogy én anno, ott ültem,

cigarettáztam, s próbáltam feledni.

Úgyszintén a madarakat bámultam,

ugyanott, ugyanúgy,

csak épp ülő helyzetben.

Egy ősz hajú úr támaszkodott a hat támlájának,

nékem háttal.

Érdektelen.

S ahogy ott álltam, ezeken gondolkodva,

nem akartam visszatérni,

nem akartam visszaemlékezni.

Menekülni akartam, hisz ott már egyszer jártam.

Álltam, s nem tudtam merre menjek, 

mert akármerre mennék, ott már úgyis voltam.

Ez aztán, cseppet le is tört.

De végül visszatértem a tömeggel teli buszmegállóba,

várni a zajos, s poshadt levegővel teli tragacsot.

Míg vártam iszogattam a rég kihűlt kávémat,

egy Nesteas üvegből.

S figyeltem az emberek arcát, s annak mimikáját.

Havazás

Ma elmentem a könyvtárba, de zárva volt.

Pech.

Eszembe jutott a képzeletbeli barátom, akit Babinak neveztem.

S mikor már nagyon idegesített, lehúztam a toaletten.

Azóta se láttam.

Tragikus.

Mocskosnak, s koszosnak tartottam a várost.

Mikor elkezdett

hatalmas pelyhekben hullani a hó, 

tanítás után.

Tetszett, hogy az embereket félig belepi a hó.

S a koszos várost, lefedi, s széppé varázsolja. 

Tisztává.

Nem volt kedvem rögtön visszaindulni 

a könyvtártól, mit én menedéknek is hívok.

Ezért csak álldogáltam ott,

s néztem az égen repülő, fekete madarakat.

Sűrűn pislogva, ugyanis folyton a pilláimra ragadt a hópihe.

Vágytam arra, hogy ő is ott álljon mellettem,

keze melege melegítse, az én megfagyott kézfejem.

S velem fürkésze, a repülő feketéket.

Bárcsak.

Ma

Ma láttam egy zebrán átkelő öregúrt,

ki remegő kézzel nyúlt cigarettáért.

Ma láttam egy hollót, 

ki magasról zuhanásba kezdett, 

majd egy nagy fa tetejére szállt.

Ma láttam egy idegent, 

ki ült a forgalmas utcán,

s orrából bugyogott a vér.

Ma lágy hangon köszöntem egy láncra vert ebnek,

ő pedig eltépve azt utánam szaladt,

boldog volt, mi boldoggá tett.

Szabadna érezte magát, még ha nem is volt az.

Szemeiből áradt a boldogság.

Ma láttam egy búskomor lányt, 

ki tekintetét az elsuhanó tájra szegezte.

Ma egyedül voltam.

Álmodozás.

Keserű éjszakák.

Álmomban csak zuhanok. 

Mint ha, csak egy nap

ismétlődne, s ismétlődne.

Véget nem érő körforgás.

Nappali álmodozás. 

Förtelmes világ, 

tárul a szemem elé.

Behunyom,

s hirtelen megszűnik minden rossz. 

Fantasztikus, s mesés

táj tárul szemvilágom elé.

 Ahogy a tavaszi szellő

magával hozza a frissen nyíl

virágok illatát.

Ahogy beletúr hajamba,

mint a kedvesem.

S hajlítgatja a réti növényeket. 

Jaj, milyen szépen elterülnek a színpompás virágok.

A felhők oly fehérek, s fodrosak.
Szabad, s élénk szarvasok szaladnak a patak mentén.

A nap is szépen virít,

a horizonthoz közeledve.

Szemem felpattan s vége az álmodozásnak,

mint egy gyors kapcsolatnak. 

Magány

Az éjszaka uralkodik, épp ahogy szeretem.

Sötétség honol a táj felett, s köd lep el mindent.

A csillagok nem ragyognak ma este az égen,

a nagy baljós felhők miatt.

Ontom magamból a füstöt,

mint a házak kéménye.

A fagyos levegő miatt vacogok,

beleremeg egész létem.

A kimerültség démonai a vállamon nyugszanak,

s bennem pedig a gonosz munkálkodik. 

Szememet dörzsölgetve keltem ki ágyamból.

Fehér gyújtóval fehér gyertyát gyújtottam,

majd a fehér párkányomra téve, földre térdepelve,

hívtam édesapám szellemét.

Beszélgetni volt kedvem, egy intelligens 

személlyel.

Hisz oly magányos vagyok, már napok óta.

De mikor arra került a sor, 

már nem s tudtam mit mondani.

Szégyelltem is magam,

hogy ezért mertem zargatni.

Tudtam, hogy jelen van, mert mire kértem,

ő teljesítette.

Mikor már magam is kiábrándultam 

a csupa csendből,

mondottam,

hogy remélem jól van.

Mire a gyertya lángja ugrálni kezdett,

mire én kifakadtam,

elsőre pozitív irányba,

majd negatívba.

S csak egymás után mormoltam, hogy hiányzik. 

Mire a láng kialudt,

én befejeztem szánalmas bömbölésem.

Nem is nevezném bömbölésnek,

csak egyszerű pityergésnek,

önsajnálatnak.

Fránya egy alak volnék.-mondottam.

S visszafeküdtem ágyamba.

Magányos

Elefánt - Magányos


Vak akarok lenni ízt és szagot nem ismerő
érzéketlen néma erdőkerülő
Olajos tó vagyok, korom rokkant ideálja
jég alá esett kereső szerelmes a halálba

Piros párna vagyok kék falak és szőnyeg
és fotel és ágy és ablak és a főleg
a falak mögött egy magányos isten
hogy teremtsek magamnak ha már egyszer nincsen

Boldog akarok lenni ne érdekeljen az egész
mosolygó közhelyes senki de annyira nehéz
magyarázkodnom kell úgyis- hogy nekem miért
elég a semmi?
hogy nem a lélek számít mikor ember akarok lenni!

Piros párna vagyok kék falak és szőnyeg
és fotel és ágy és ablak és a főleg
a falak mögött egy magányos isten
hogy teremtsek magamnak ha már egyszer nincsen

Olyan hely ezen a bolygón ahol szeretnek

emberek embereket s nem azon nevetnek

hogy milyen jó hogy neked fáj és nekem meg nem

milyen jó hogy neked nincs nekem meg van szerelmem

Piros párna vagyok kék falak és szőnyeg
és fotel és ágy és ablak és a főleg
a falak mögött egy magányos isten
hogy teremtsek magamnak ha már egyszer nincsen

Elvesztem

Ködben, s sötétségben kirajzolódó formák.

Hullámzó erdő menti ösvény.

Álmos szemek, árgus tekintettel figyelnek.

Nem tudod, hogy hol vagy.

Elvesztél.

Követve más hóban hagyott lábnyomát.

A fák vadul hajlonganak,

s te elvesztél.

Ijedt vagy és szomorú,

mert elvesztél.

A csípős hideg szél csípi orcádat,

de te nem érzed.

Lefoglal, hogy elvesztél.

Minden olyan ismeretlen, s te rettegsz, hisz a sötétség honol.

Olyan sok idő, míg kivilágosodik, 

hisz ha egyedül vagy a sötétben,

egy ismeretlen helyen,

be kell látnod, hogy elvesztél.

Nem tudod, hogy merre menj, mely összezavar,

hisz semmit se látsz.

A hold se ragyog, azzal a szép fényével,

s a csillagokat is eltakarják

a nagy szürke felhők.

Majd feladod, s összeesel ott ahol állsz. 

Véget vetve félelmednek.

 Véget vetve mindennek.

Égitestek

Számba vettem egy szál cigarettát.

Oda sétáltam az ablakhoz, s kinyitottam.

Gyufát gyújtva meggyújtottan.

Bal kezembe egy bögre már majdnem kihűlt teával, 

jobb kezembe a cigarettával elvesztem az ég pásztázásában.

Számtalan csillag van ma éjjel az égen, 

s mind csak úgy ragyog, 

bár csillag lehetnék.

A sok ragyogó test között egy repülőre lettem figyelmes, 

mely piros-fehéren villogott, 

már majdnem csillag,

de mégsem.

Kiskoromba nem sűrűn láttam hullócsillagot, s ezért a repülő járművet képzeltem annak.

A cigarettám már félig el is égett.

A repülőt otthagyván, a felhők, s az ég külömböző színeit bánultam.

Majd mikor vissza akartam térni a repülő megfigyelésére, az szőrén-szálán eltűnt, tovaszállt. 

Eközben folyamatosan kortyolgattam, már teljesen kihült teámat.

S ekkor egy hulló, ragyogó csillagra lettem figyelmes,

mi hatalmas sebességgel lefelé tartott, majd kihunyt,

s számomra hallhatatlan robajjal földet ért valahol messze.

A szám sarkai felkunkorodtak,

s szívemet jól eső érzés szele csapta meg.

Ez visszahozta a múltam egy emlékét,

mikor édesapámmal kifeküdtünt a kényelmetlen tetőre, 

de ez akkor nem számított, nem is vettük észre,

belemerültünt egymás kitünő társaságaba,

s elfoglalt mindkettőnket az ég figyelése.

Ő egymás után mondta;

-Ott egy hulló csillag. Meg még egy. Meg még egy.

S én csak kapkodtam a szemem ide oda, de egyet se láttam. 

Ezért mindig cöngettem, 

s jajveszélykeltem.

Ő pedig, mindig ez felelte erre a felháborodásomra;

-Nem baj fiam, majd én neked adom a kívánságaimat, nekem már úgy is meg van amire vágytam. 

Ezzel el is égett a cigarettám,

s bevánszorogtam az ablakból, 

a megmaradt teámmal,

véget vetve a visszagondolásnak és az ég látványának.

Fáradt vagyok.

Napok óta nem alszom jól.

Álmok nélkül felriadok.
S csak bámulok a plafont,
filozofálok.
Ami nekem nem tesz jót.
Miért van ez?
Az nem tudom.
Szombat van,
s én ma festenék,
olvasnék,
könyvtárba mennék,
s ellátogatnék a búvóhelyemre,
de nem tehetem meg.
Vár az a sok szeretettel teli iskola.
Jaj.

Kint hideg éjszaka zajlik,

szobámba pedig a lámpa fénye,

akár a nap.

Hallom ahogy süvít a szél, 

s látom ahogyan meghajlanak 

az ágak,

néhány le is szakad,

nem bírja tovább.

Bent vagyok a melegbe,

mégis kivágyok.

Érezni az arcomon a hideg szellőt, 

s nézni ahogyan megáll ruhámon a hó.

Lassan-lassan, bőröm megfagy,

de nem bánom.

Érdessé és keménnyé válok.

Mint egy vírus,

a fagy,

elkezd szétáramlani bensőmben. 

Ezért elindulok

a távoli sötétségbe.

Az ismeretlenbe.

Bakancsom alatt ropog a hó.

Ahogyan egyre beljebb

megyek a feketeségben,

egyre nagyobb a hó.

Már térdemig el is lepett.

Úgy gázolok rajta át, 

akár a vízen.

Csak megyek, s nem nézek hátra.

Nem érdekel semmi,

nincs is célom,

csak megyek a sötétségbe be,

be.

Egyre csak mélyebbre,

s mélyebbre

süllyedek,

míg csak a fejem látszik,

de én csak megyek,

meg sem állok.

S végleg ellep a hideg fehér hó.

Már nem érzek semmit.

Elnyelt végleg,

se eltűntem végleg. 

Olyan nyomasztónak találok mindent.

Az, hogy miért,

az ismeretlen számomra.

Belesajdul a szívem. 

Néha szoktam, olyan állapotban lenne,

mintha álmodnék,

elsőnek szédülök, s elhomályosodnak a dolgok,

utána mikor kitisztul minden,

olyan mintha álmodnék.

Nem tudom mi lehet ez, de igazából

nem valami mámorító dolog.

Sőt!

Jaj,

majd beleszakad a szívem a semmibe.

Beteg volnék?

Nem tudom.

Még a fejem is beleborzongott ebbe.

Vagy ennek a kiváltó oka, 

az volna,

hogy tegnap a halálról filozofáltam!?

Nem vagyok most tisztában semmivel.

Éjjeli álmatlanságom,

most álmosságot szült.

Kint a szabadban

Ma kint jártam a szabadban.

Igaz nem sok ideig, de nagyon élveztem. 

Mint aki felszabadult volna éveknek tűnő rabságából. 

Álltam egy gömbölyded dombon és a tájat kémleltem,

miközben a hidegtől elvörösödött kezemben

cigarettát tartottam. 

Lassan, a zene ritmusára szívtam el. 

A gyújtóm, a hideg szél miatt,

nehezen lobbant lángra.

Miközben sétáltam hazafelé,

zene ütemére lépre,

benéztem a komor házak udvarjára.

Megnézni van e valami érdekes ott. 

A házak és kertjeik,

olyannyira különböznek,

mint az emberek.

Én valahogy mondjuk

mégis szebbnek tartom

a természetet. 

Engem igazából nem érdekel az

időjárás.

Lehet zord hideg vagy fullasztó meleg 

én

akkor is elmegyek a nagy tölgyfám alá,

hogy

megnyugtassam idegeim,

s kikapcsolódjak.

The end.

Mikor leszáll az éj

Éjfél múlt

és én csak ülök csendben,

hallgatom a falióra hangos, erőltetett kattogását.

Hideg van. A lakásban. 

Reszketek.

A fejem ketté hasad.

Kezemen a bőr száraz, mint az elkorhadt fa kérge.

Bár megszűnnék létezni, 

vagy csak elhagyhatnám ezt az elhasznált, védtelen burkot.

Bár megválthatnám a világot,

vagy csak megváltozhatnék, egy icipicikét.

Vágyak

Sokszor elmélkedem azon,

hogy mi is lennék szívesen.

Pl.:

Egy nagyon öreg 

gótikus templom

vagyok.

Falaim omladoznak.

Életveszélyes vagyok.

Ezért az emberek elkerülnek messziről.

Gyepemen  varjak serege gyülekezik. 

Terebélyes fák szolgálnak kerítésül. 

Bennem száz titok van elrejtve.

Egy öreg fa vagyok,

a sűrű erdő közepén.

Mindenféle erdőlakó fészkelt belém.

Mindent tudóvá 

és

bölccsé

váltam a hosszú évek alatt.

De már csak pislákol bennem az élet.

Már kidőltem volna,

ha gyökereim nem nyúltak volna jó mélyre.

Éjszaka