Képzeletbeli társ

Ma befejeztem egy igen jó könyvet.

Egyszerre meghatott, s letört,

olykor megnevetettet, olykor pedig lelkembe hatolt.

Igazán, szép könyv volt.

S hiányolom, hogy folytathassam.

De hát egyszer mindennek, vége szakad.

Este van. 

Gyönyörű szép est. 

A hold épp, hogy nem teli.

S a csillagok csak úgy ragyognak.

Meseszép.

E alkalomból, ma este elkezdtem olvasni A Kis Herceget.

Meseszép könyv.

Ma odaát voltam egy igen kedves barátomnál, 

s így visszagondolva, 

olyan hirtelen megváltozott,

a hatalmas, 

végtelennek tűnő jókedvem, 

egyszer csak átzuhant komollyá, 

s komorrá.

Hihetetlen sebességgel.

Nem is tudom, 

hogy lyukadtam ki vele,

annál a témánál,

 hogy volt képzeletbeli barátom,

ma egyszerre gondolom, 

hihetetlennek, 

csodálatosnak, 

s szomorúnak.

Hisz nem volt ki játszón velem, 

ezért ebbe menekültem.

Kellett egy barát, 

s én kitaláltam egyet.

Ma már hiába összpontosítok egy pontra,

nem tudom elképzelni, 

úgy mint akkor

Visszagondolva, 

akkor olyan volt,

 mint egy hús-vér ember, 

csak igen apró volt. 

Most sehogy se tudom úgy elképzelni, 

mint anno.

Ami letört.

Nem emlékszem, 

se az arcára, 

se arra, 

hogy mint mondtam neki, 

s ő mit mondott nékem.

A barátom megkérdezte:

-És végül mi lett vele? - kérdezte nagy érdeklődéssel.

-Ez az egyetlen emlékem róla, - mondtam - hogy valamire berágtam rá, s nagy dühömben lehúztam a toaletten.

-Jaj szegényem, most akkor valahol, valamelyik óceánban tengődhet. -sajnáltatta.

-Nem bánom - feleltem - meg amúgy is az óceánok szépek, én szívesen lennék a helyében, s lebegnék a vízen,  kémlelve az eget.

Hát csak ennyi maradt meg "Babiból", 

semmi több számomra, 

most még kutakodok utána.

S türelmetlenül várok, hogy valami más információt is megtudjak, 

az akkor közelemben lévő emberektől.