Azt mondják a depresszió igen súlyosan hatalmába kerített.
Én nem szeretem ezt a szót,
de a megfelelőt se tudom magamra.
Elnézést a szüneteltetés miatt,
de olyan sok dolog van amit letudnék írni,
mégsem tudom, hogy hol kezdjem,
s mit írjak.
Rengeteg új ember ismertem meg két hét alatt.
Voltam metál koncerten, s rock kocsmába.
A hajam fehér lett.
Van két doboz Lucky Strike-om.
Szerelmi viszonyba kerültem egy éjszakára,
de az egész csak egy csapda volt, egy átverés.
Átvert.
Nem szerettem bele, félreértés ne essék,
hisz csak egy napig ismertem,
a gond az, hogy túl jól megismertem.
Ő nem szerelmet keresett,
csak egy egy éjszakás kalandot.
De ezt oly jól leplezte,
s mikor nem sikerült terve,
már nem is érdekelte.
Én a mosolyába szerettem inkább bele,
meg a humorába, a hosszú lábaiba,
a beszédébe.
Ó, ezért tartom magam frányának.
Végül is ha úgy nézzük, félig meddig
beleszerettem.
S ez nem normális,
nemde bár?
Rémes, hogy első pillantásra beletudok valakibe zúgni.
A búcsú beleégett a fejembe.
Ahogy az első napsugarak megcsillantak hibátlan bőrén,
arcát végigsimítva gyönyörűen mosolygott,
káprázatosan, még a szemét is behunyta,
hosszú barna pillái, pedig aranynak tűntek a fénytől.
Megcsókoltam, s úgy indultam el, az ellenkező irányba,
hogy nem is tudtam, hogy milyen is.
Csodás emlékként élt bennem még két napig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése