A kémények felhőket pöfögnek ki,
a ház díszei élénken villognak a sötétben.
A távoli erdő feketébe burkolódzott,
minden növényre zúzmara fagyott.
A környékre köd szállt, mi láthatatlanná teszi a messzi tájat.
Két őzgida megmeredve áll az autópálya peremén, elvesztek a köd sűrűjében.
Pár közeli fának, s háznak kirajzolódik a körvonala, de ahogy előretör a homály elvész mint minden.
A régmúltból ismerős illat kering sötét szobám levegőjében. Ez az illat édeskés, de túl tömény, ami már bántja orromat, mint a gyöngyvirág erős illata. Cigarettára gyujtok, hogy elnyomjam a ismeretlen forrás bukéját. A ventillátor örvényt formáz a füstből, s belekap a könyvem lapjaiba. A bakelit kipörgött, Edith Piâf elhalkult. Ahogy bedőlök ágyamba, olyan érzés kerit hatalmába, mintha sülyednék, elnyelne az anyag, a matrac, az élet.
A melegben, hidegre vágyom.
Mi megdermeszt s körül ölel.
A fák már alszanak, vadludak siponganak a távolban,
mit repülő zaja nyom el.
Egy macska lépked a megfagyott veteményeskertben.
Útja céltalan, csak boklászik egy kalandra várva.
Nemtörödve a vadul ugató kutyákra.
A nap már csak épp látszik a föld peremén.
Nemsokára teljes sötétség borul a tájra.
Álltam ott a fagyott tó közepén. A hó, a jég és a fagy belepett mindent. Éreztem tekintetét a hátamon, ahogyan figyel csendesen, biztonságos távolságból. Minden fehér volt, mint Ő. Rideg és hideg. Megrándultam mikor a hó recsegett léptei miatt. A jég ropogni kezdett alattam. Repedésszálak futottak szerteszét. A lépései felgyorsultak, majd futásba mentek át, közölte velem a friss fehér dallama. Kinyújtotta a kezét felém, hogy megfogjon, de akkor már késő volt. A víz elnyelte a jeget ahogy engem is. Meghaltam is és nem is, hisz ott álltam a nagy lyuk előtt és néztem ahogyan elmerülök a tó fenekére.
