Tények

Álmodozás a köbön.

Lune fénye nem ér el mindenhová.

Síró özvegykutya a szomszéd kertben.

Kávéfoltok a faasztalon.

Hamutartó a párkányon.

Messze repült cigarettacsikk.

Bimbózó faágak,

lengenek vadul a szélben.

Letaposott ösvény,

mit erdő vesz körös-körül.

Virágzó mezők,

színpompában úsznak.

Hintaágy rozsdás sikolya,

lengi be az udvart.

Hófehér dunyha szerű felhők

lepik be az égboltot.

Hideg varjak átváltoztak,

meleg rigóvá.

A károgást,

szép csicsergés váltotta föl. 

A finom illatok,

terjednek a levegőben.

Ó mily pompa!

Előkelőség.

Színes világ.

Gyönyörűség.

Poros szekrénytetők.

Kiskertek hajtásai,

a meleg napsütésben.

Árnyékra húzódó,

napfénykerülő.

Kitárt ablakok,

melyeken tódul be a napfény.

Álmodtam

Álmodtam.

Arról, hogy egy lányt követek,

a végtelenbe nyúló lépcsősoron.

Mikor végre vége lett,

én szuszogva, s kifáradva

követtem egy folyosóra.

Ott Ő megállt egy fehér létra előtt, s felém fordult;

-Már csak ezt kell megmászni, s ott a vége. 

S mászni is kezdett,

azzal a végtelen erejével. 

Én követtek a példáját,

lépkedtem egyik fokról a másikra,

de éreztem, hogy a maradék erőm is kiszáll végtagjaimból,

a fejem csak úgy sajgott.

Felnéztem, s se a lányt, se a végét nem láttam.

Feladván megfordultam s lecsúsztam. 

Elindultam a lépcsők felé,

de azok eltűntek, s helyette

egy mászóka termett előttem.

A környezet megszűnt, csak a sötétség ölelt körül,

de mégis oly tisztán láttam a mászókát.

Összeszedtem minden erőm, s felcsimpaszkodtam.

Másztam, kúsztam,

közben rengeteg ütődést, s zúzódást szereztem.

Épp lógtam, mikor éreztem nem bírom tovább.

Hát behunytam a szemem, s elengedtem.

Láttam magam, ahogy zuhanok.

Felriadtam.

Lihegve, izzadtan.

A végtagjaim zsibbadtak, s fájtak. 

Hm.

Jaj!

Azt mondják a depresszió igen súlyosan hatalmába kerített. 

Én nem szeretem ezt a szót, 

de a megfelelőt se tudom magamra. 

Elnézést a szüneteltetés miatt, 

de olyan sok dolog van amit letudnék írni, 

mégsem tudom, hogy hol kezdjem, 

s mit írjak. 

Rengeteg új ember ismertem meg két hét alatt. 

Voltam metál koncerten, s rock kocsmába.

A hajam fehér lett.

Van két doboz Lucky Strike-om.

Szerelmi viszonyba kerültem egy éjszakára, 

de az egész csak egy csapda volt, egy átverés.

Átvert.

Nem szerettem bele, félreértés ne essék,

hisz csak egy napig ismertem,

a gond az, hogy túl jól megismertem.

Ő nem szerelmet keresett,

csak egy egy éjszakás kalandot.

De ezt oly jól leplezte, 

s mikor nem sikerült terve,

már nem is érdekelte.

Én a mosolyába szerettem inkább bele,

meg a humorába, a hosszú lábaiba,

a beszédébe.

Ó, ezért tartom magam frányának.

Végül is ha úgy nézzük, félig meddig 

beleszerettem.

S ez nem normális, 

nemde bár? 

Rémes, hogy első pillantásra beletudok valakibe zúgni.

A búcsú beleégett a fejembe.

Ahogy az első napsugarak megcsillantak hibátlan bőrén,

arcát végigsimítva gyönyörűen mosolygott,

káprázatosan, még a szemét is behunyta,

hosszú barna pillái, pedig aranynak tűntek a fénytől.

Megcsókoltam, s úgy indultam el, az ellenkező irányba,

hogy nem is tudtam, hogy milyen is.

Csodás emlékként élt bennem még két napig.

Ah.