A kémények felhőket pöfögnek ki,
a ház díszei élénken villognak a sötétben.
A távoli erdő feketébe burkolódzott,
minden növényre zúzmara fagyott.
A környékre köd szállt, mi láthatatlanná teszi a messzi tájat.
Két őzgida megmeredve áll az autópálya peremén, elvesztek a köd sűrűjében.
Pár közeli fának, s háznak kirajzolódik a körvonala, de ahogy előretör a homály elvész mint minden.
A régmúltból ismerős illat kering sötét szobám levegőjében. Ez az illat édeskés, de túl tömény, ami már bántja orromat, mint a gyöngyvirág erős illata. Cigarettára gyujtok, hogy elnyomjam a ismeretlen forrás bukéját. A ventillátor örvényt formáz a füstből, s belekap a könyvem lapjaiba. A bakelit kipörgött, Edith Piâf elhalkult. Ahogy bedőlök ágyamba, olyan érzés kerit hatalmába, mintha sülyednék, elnyelne az anyag, a matrac, az élet.
