Magány

Az éjszaka uralkodik, épp ahogy szeretem.

Sötétség honol a táj felett, s köd lep el mindent.

A csillagok nem ragyognak ma este az égen,

a nagy baljós felhők miatt.

Ontom magamból a füstöt,

mint a házak kéménye.

A fagyos levegő miatt vacogok,

beleremeg egész létem.

A kimerültség démonai a vállamon nyugszanak,

s bennem pedig a gonosz munkálkodik. 

Szememet dörzsölgetve keltem ki ágyamból.

Fehér gyújtóval fehér gyertyát gyújtottam,

majd a fehér párkányomra téve, földre térdepelve,

hívtam édesapám szellemét.

Beszélgetni volt kedvem, egy intelligens 

személlyel.

Hisz oly magányos vagyok, már napok óta.

De mikor arra került a sor, 

már nem s tudtam mit mondani.

Szégyelltem is magam,

hogy ezért mertem zargatni.

Tudtam, hogy jelen van, mert mire kértem,

ő teljesítette.

Mikor már magam is kiábrándultam 

a csupa csendből,

mondottam,

hogy remélem jól van.

Mire a gyertya lángja ugrálni kezdett,

mire én kifakadtam,

elsőre pozitív irányba,

majd negatívba.

S csak egymás után mormoltam, hogy hiányzik. 

Mire a láng kialudt,

én befejeztem szánalmas bömbölésem.

Nem is nevezném bömbölésnek,

csak egyszerű pityergésnek,

önsajnálatnak.

Fránya egy alak volnék.-mondottam.

S visszafeküdtem ágyamba.