Álmodtam.
Arról, hogy egy lányt követek,
a végtelenbe nyúló lépcsősoron.
Mikor végre vége lett,
én szuszogva, s kifáradva
követtem egy folyosóra.
Ott Ő megállt egy fehér létra előtt, s felém fordult;
-Már csak ezt kell megmászni, s ott a vége.
S mászni is kezdett,
azzal a végtelen erejével.
Én követtek a példáját,
lépkedtem egyik fokról a másikra,
de éreztem, hogy a maradék erőm is kiszáll végtagjaimból,
a fejem csak úgy sajgott.
Felnéztem, s se a lányt, se a végét nem láttam.
Feladván megfordultam s lecsúsztam.
Elindultam a lépcsők felé,
de azok eltűntek, s helyette
egy mászóka termett előttem.
A környezet megszűnt, csak a sötétség ölelt körül,
de mégis oly tisztán láttam a mászókát.
Összeszedtem minden erőm, s felcsimpaszkodtam.
Másztam, kúsztam,
közben rengeteg ütődést, s zúzódást szereztem.
Épp lógtam, mikor éreztem nem bírom tovább.
Hát behunytam a szemem, s elengedtem.
Láttam magam, ahogy zuhanok.
Felriadtam.
Lihegve, izzadtan.
A végtagjaim zsibbadtak, s fájtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése