Kint hideg éjszaka zajlik,

szobámba pedig a lámpa fénye,

akár a nap.

Hallom ahogy süvít a szél, 

s látom ahogyan meghajlanak 

az ágak,

néhány le is szakad,

nem bírja tovább.

Bent vagyok a melegbe,

mégis kivágyok.

Érezni az arcomon a hideg szellőt, 

s nézni ahogyan megáll ruhámon a hó.

Lassan-lassan, bőröm megfagy,

de nem bánom.

Érdessé és keménnyé válok.

Mint egy vírus,

a fagy,

elkezd szétáramlani bensőmben. 

Ezért elindulok

a távoli sötétségbe.

Az ismeretlenbe.

Bakancsom alatt ropog a hó.

Ahogyan egyre beljebb

megyek a feketeségben,

egyre nagyobb a hó.

Már térdemig el is lepett.

Úgy gázolok rajta át, 

akár a vízen.

Csak megyek, s nem nézek hátra.

Nem érdekel semmi,

nincs is célom,

csak megyek a sötétségbe be,

be.

Egyre csak mélyebbre,

s mélyebbre

süllyedek,

míg csak a fejem látszik,

de én csak megyek,

meg sem állok.

S végleg ellep a hideg fehér hó.

Már nem érzek semmit.

Elnyelt végleg,

se eltűntem végleg.