Igaz, hogy én nem igazán szeretem a nyarakat, s a vele járó meleget,
de a mai napsütés mégis lopott egy kis melegséget a szívembe.
Jobban tudok azonosulni a téllel, s a velejáró hideggel.
Igaz, hogy az utcákat, s az embereket, még mindig mocskosnak láttam,
de a madarak, a meleg sugarak, s a pucér fák,
mégis olyan csodásak voltak.
Ahogy álltam ott a két bérház közötti tágasabb résben,
bámultam a varjakat, mik körbevettek,
s fújtam ki cigim beszívott füstjét,
jól éreztem magam.
A hajamba túrva, éreztem, hogy forró,
mint én a cigaretta füstjét,
a frizurám, úgy szívta be a nap melegét.
Miközben fülembe bömböltek, a nyugodt dalok;
De mégse volt teljes a napom,
hisz Ő utána áhítozom nap, mint nap.
De nem lehet velem, s én nem lehetek vele.
A távolságot sose kedveltem.
Jaj de közhely.
De mégis.
Akkor lett volna a napom csak csodás,
ha ott állhatott volna mellette,
ha foghattam volna kezemmel kezét,
s együtt néztük volna,
a fekete, kéken csillogó madarakat.
A galamb rajokat a távoli égen,
miknek élén fehér galamb szállt.
Mindig is szerettem, igaz irigyen,
bámulni az égen repülő szárnyasokat.
Felszabadító érzést nyújt nékem.
Mikor ott álltam, ahol említettem,
elkapott a deja vu érzés.
S oda pillantva a világos, cseppet krémszínű padra,
mi egy cseppnyi játszótér mögött feküdt,
beötlött, hogy én anno, ott ültem,
cigarettáztam, s próbáltam feledni.
Úgyszintén a madarakat bámultam,
ugyanott, ugyanúgy,
csak épp ülő helyzetben.
Egy ősz hajú úr támaszkodott a hat támlájának,
nékem háttal.
Érdektelen.
S ahogy ott álltam, ezeken gondolkodva,
nem akartam visszatérni,
nem akartam visszaemlékezni.
Menekülni akartam, hisz ott már egyszer jártam.
Álltam, s nem tudtam merre menjek,
mert akármerre mennék, ott már úgyis voltam.
Ez aztán, cseppet le is tört.
De végül visszatértem a tömeggel teli buszmegállóba,
várni a zajos, s poshadt levegővel teli tragacsot.
Míg vártam iszogattam a rég kihűlt kávémat,
egy Nesteas üvegből.
S figyeltem az emberek arcát, s annak mimikáját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése