Képzeletbeli társ

Ma befejeztem egy igen jó könyvet.

Egyszerre meghatott, s letört,

olykor megnevetettet, olykor pedig lelkembe hatolt.

Igazán, szép könyv volt.

S hiányolom, hogy folytathassam.

De hát egyszer mindennek, vége szakad.

Este van. 

Gyönyörű szép est. 

A hold épp, hogy nem teli.

S a csillagok csak úgy ragyognak.

Meseszép.

E alkalomból, ma este elkezdtem olvasni A Kis Herceget.

Meseszép könyv.

Ma odaát voltam egy igen kedves barátomnál, 

s így visszagondolva, 

olyan hirtelen megváltozott,

a hatalmas, 

végtelennek tűnő jókedvem, 

egyszer csak átzuhant komollyá, 

s komorrá.

Hihetetlen sebességgel.

Nem is tudom, 

hogy lyukadtam ki vele,

annál a témánál,

 hogy volt képzeletbeli barátom,

ma egyszerre gondolom, 

hihetetlennek, 

csodálatosnak, 

s szomorúnak.

Hisz nem volt ki játszón velem, 

ezért ebbe menekültem.

Kellett egy barát, 

s én kitaláltam egyet.

Ma már hiába összpontosítok egy pontra,

nem tudom elképzelni, 

úgy mint akkor

Visszagondolva, 

akkor olyan volt,

 mint egy hús-vér ember, 

csak igen apró volt. 

Most sehogy se tudom úgy elképzelni, 

mint anno.

Ami letört.

Nem emlékszem, 

se az arcára, 

se arra, 

hogy mint mondtam neki, 

s ő mit mondott nékem.

A barátom megkérdezte:

-És végül mi lett vele? - kérdezte nagy érdeklődéssel.

-Ez az egyetlen emlékem róla, - mondtam - hogy valamire berágtam rá, s nagy dühömben lehúztam a toaletten.

-Jaj szegényem, most akkor valahol, valamelyik óceánban tengődhet. -sajnáltatta.

-Nem bánom - feleltem - meg amúgy is az óceánok szépek, én szívesen lennék a helyében, s lebegnék a vízen,  kémlelve az eget.

Hát csak ennyi maradt meg "Babiból", 

semmi több számomra, 

most még kutakodok utána.

S türelmetlenül várok, hogy valami más információt is megtudjak, 

az akkor közelemben lévő emberektől. 

Jaj

Igaz, hogy én nem igazán szeretem a nyarakat, s a vele járó meleget,

de a mai napsütés mégis lopott egy kis melegséget a szívembe.

Jobban tudok azonosulni a téllel, s a velejáró hideggel.

Igaz, hogy az utcákat, s az embereket, még mindig mocskosnak láttam, 

de a madarak, a meleg sugarak, s a pucér fák,

mégis olyan csodásak voltak.

Ahogy álltam ott a két bérház közötti tágasabb résben, 

bámultam a varjakat, mik körbevettek, 

s fújtam ki cigim beszívott füstjét,

jól éreztem magam. 

A hajamba túrva, éreztem, hogy forró,

mint én a cigaretta füstjét,

a frizurám, úgy szívta be a nap melegét.

Miközben fülembe bömböltek, a nyugodt dalok;

Norwegian Wood 

White Room

Nara

Taro

De mégse volt teljes a napom,

hisz Ő utána áhítozom nap, mint nap.

De nem lehet velem, s én nem lehetek vele. 

A távolságot sose kedveltem.

Jaj de közhely.

De mégis.

Akkor lett volna a napom csak csodás, 

ha ott állhatott volna mellette,

ha foghattam volna kezemmel kezét,

s együtt néztük volna, 

a fekete, kéken csillogó madarakat.

A galamb rajokat a távoli égen,

miknek élén fehér galamb szállt.

Mindig is szerettem, igaz irigyen,

bámulni az égen repülő szárnyasokat.

Felszabadító érzést nyújt nékem.

Mikor ott álltam, ahol említettem,

elkapott a deja vu érzés.

S oda pillantva a világos, cseppet krémszínű padra,

mi egy cseppnyi játszótér mögött feküdt,

beötlött, hogy én anno, ott ültem,

cigarettáztam, s próbáltam feledni.

Úgyszintén a madarakat bámultam,

ugyanott, ugyanúgy,

csak épp ülő helyzetben.

Egy ősz hajú úr támaszkodott a hat támlájának,

nékem háttal.

Érdektelen.

S ahogy ott álltam, ezeken gondolkodva,

nem akartam visszatérni,

nem akartam visszaemlékezni.

Menekülni akartam, hisz ott már egyszer jártam.

Álltam, s nem tudtam merre menjek, 

mert akármerre mennék, ott már úgyis voltam.

Ez aztán, cseppet le is tört.

De végül visszatértem a tömeggel teli buszmegállóba,

várni a zajos, s poshadt levegővel teli tragacsot.

Míg vártam iszogattam a rég kihűlt kávémat,

egy Nesteas üvegből.

S figyeltem az emberek arcát, s annak mimikáját.

Havazás

Ma elmentem a könyvtárba, de zárva volt.

Pech.

Eszembe jutott a képzeletbeli barátom, akit Babinak neveztem.

S mikor már nagyon idegesített, lehúztam a toaletten.

Azóta se láttam.

Tragikus.

Mocskosnak, s koszosnak tartottam a várost.

Mikor elkezdett

hatalmas pelyhekben hullani a hó, 

tanítás után.

Tetszett, hogy az embereket félig belepi a hó.

S a koszos várost, lefedi, s széppé varázsolja. 

Tisztává.

Nem volt kedvem rögtön visszaindulni 

a könyvtártól, mit én menedéknek is hívok.

Ezért csak álldogáltam ott,

s néztem az égen repülő, fekete madarakat.

Sűrűn pislogva, ugyanis folyton a pilláimra ragadt a hópihe.

Vágytam arra, hogy ő is ott álljon mellettem,

keze melege melegítse, az én megfagyott kézfejem.

S velem fürkésze, a repülő feketéket.

Bárcsak.